Úgy döntöttem, hogy az általam legfrissebben látott filmmel, a 127 órával kezdem, ami nagyon közel áll hozzám. A filmet pár napja láttam moziban, a bemutató előtt és azt kell mondjam, hogy megérte. Sajnáltam is, hogy nem kapott Oscart, pedig egy-két szobrocskát igazán megérdemelt volna. Minden esetre nálam, az én Oscar-díj átadómon neki ítélték a legjobb vágást és - bár nem kapta meg a díjat érte, de - James Franco-t külön, még egyszer megdicsérték az alakításáért.
A film főként annak a reménytelenségnek és szenvedésnek a bemutatására épít, amit szegény szerencsétlen Aronnak át kellett élnie. El ne felejtsük, valós történet alapján készült. Ez látszik is rajta, hiányoznak belőle a csavarok, amik az ehhez hasonló filmek jellemzői (lásd: a fülke). Persze Danny Boyle nem az a fajta rendező, aki ezt ne tudná megoldani: többek között a jó zeneválasztással, a képernyő megosztásával és gyors vágásokkal pörgeti fel a cselekményt. Mind ehhez még hozzá kell adni James Franco alakítását, ami lenyűgöző volt. Hitelesen adta át a szenvedést, a döntéssel járó nehézségeket, a fekete humor mögött rejlő reménytelenséget.
Egyvalami azért nem volt tökéletes. A visszaemlékezésekből vagy vissza lehetett volna venni egy keveset, vagy fontosabb szerepet adni nekik. Sajnos én itt azt éreztem, hogy nem sikerült eltalálni a megfelelő mennyiséget, de ez legyen a legnagyobb probléma minden filmnél!
Összességében megjegyezhetjük, hogy egy jól sikerült filmről beszélünk, bár koránt sem egy popcorn-movie. Mindenki nézze meg, higgyétek el, megéri. 17/20
